A szabadság kiadása és megváltása az általános szabályok szerint

A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt). a szabadság kiadásának kötelezettségét a munkáltatóra telepíti, annak részletszabályai ennek megfelelően kerültek kialakításra [Mt. 122-125. §]. Azaz – bár meghatározott körben és mértékben a szabadság kiadásának időpontjára a munkavállaló is ráhatással bír –, a munkáltató felelőssége, hogy a munkavállaló minden évben szabályszerűen, az őt megillető mértéknek megfelelő szabadságban részesüljön. Emellett, ugyan bizonyos esetekben a jogszabály lehetővé teszi a meghatározott jogcímek alapján járó szabadságnapok esedékesség évét követő időszakra történő átvitelét, alapvetően az esedékesség évében – tehát a tárgyévben – szükséges a szabadságot kiadni [Mt. 123. §].

A jogalkotó vélhetően abból az alapvetésből kiindulva, hogy a tárgyévi szabadság a munkáltató által minden évben szabályszerűen kiadásra kerül úgy rendelkezett, hogy a munkaviszony megszűnésekor, ha addig az arányos szabadságot a munkáltató nem adta ki, – az apasági és szülői szabadság kivételével – azt meg kell váltani [Mt. 125. §]. A megváltandó szabadságnapok számát úgy kapjuk meg, ha a mu tárgyév egészére járó szabadság tartamát arányosítjuk az adott évben – a munkaviszony megszűnésének időpontjára tekintettel meghatározott – munkaviszonyban töltött idővel, a kapott mértékből pedig kivonjuk a már kiadott szabadságnapok számát. Például, ha egy 2025. január 01. napja óta alkalmazásban álló, a munkaviszonyra vonatkozó szabályok alapján 24 munkanap éves szabadságra jogosult munkavállaló munkaviszonya 2026. április 30. napjával megszűnt, az évre járó arányos szabadsága 8 munkanapban állapítható meg. Amennyiben a 2026. évre nem volt átvitt szabadsága a 2025. évből, a munkáltató pedig számára 2026-ban 4 szabadságnapot már kiadott a munkavállaló az elszámoláskor 4 napnyi szabadság megváltására jogosult. Értelemszerűen, amennyiben 2026-ban már mind a 8 munkanap, vagy akár annál több már kiadásra került a munkavállaló részére, a szabadságmegváltás intézménye nem alkalmazandó esetében.

A fentebb foglaltak azonban nem jelentik azt, hogy a munkáltatónak kizárólag a munkaviszony megszűnésnek évében szükséges eleget tennie a szabadság kiadására, annak hiányában pénzbeli elszámolásra irányuló kötelezettségének. Ha a munkáltató nem megfelelő szabadságkiadási gyakorlata okán a munkavállaló a korábbi években nem, vagy részben nem részesült az őt jogszabály alapján megillető szabadságnapokban, szabadsága kiadására, illetve annak megváltására irányuló igénye az elévülési időn belül érvényesíthető. A szabadság kiadására irányuló igény elévülési idejére a jelenleg hatályos Mt. nem tartalmaz eltérő rendelkezést, így arra az általános, 3 éves elévülési szabály alkalmazandó [Mt. 286. § (1) bekezdés]. Mivel a törvény rendelkezése szerint a szabadságot az esedékessége évében kell kiadni, az elévülés kezdő időpontjának a tárgyévet követő év első napja tekinthető.

Fentieket összefoglalva, a munkaviszony megszűnésekor szabadságmegváltásnak a munkavállalót munkaviszonyra vonatkozó szabály alapján megillető, azonban azzal ellentétesen ki nem adott, el nem évült szabadságnapok, valamint a tárgyévre időarányosan járó, még ki nem adott szabadságnapok tekintetében van helye.

A vezető állású munkavállalók speciális helyzete

Ezzel szemben vezető állású munkavállalók [Mt. 208. §] esetében, az Mt. logikája, illetve a kapcsolódó bírósági gyakorlat szerint az általános szabályokhoz képest korlátozottabb körben érvényesülnek a szabadságmegváltás szabályai.

Az Mt. nem tartalmaz eltérő rendelkezést a vezetők szabadságolása tekintetében, így e tekintetben az Mt. általános rendelkezései irányadók esetükben is. Azonban az Mt. a vezetők esetében lehetőséget ad arra, hogy számos rendelkezésétől, többek között a szabadságkiadásra vonatkozó szabályoktól eltérhessenek a felek a vezető munkaszerződésében. Erre tekintettel megállapodhatnak abban is, hogy a vezető a szabadsága igénybevételéről maga határozhat. Ebben az esetben a szabadságmegváltás alkalmazásának megítélését alapjaiban megváltoztatja az a körülmény, hogy ekkor a szabadság kiadása helyett szabadság kivételéről beszélhetünk: a munkavállaló szabadságban történő szabályszerű részesülése már nem a munkáltató kötelezettségeként, hanem a munkavállaló felelősségeként jelenik meg.

Ahogy arra a Legfelsőbb Bíróság korábbi döntése, illetve a konzekvens bírói gyakorlat is rámutat, amennyiben a munkavállaló a szabadság kivételéről maga rendelkezik, annak megváltását csak abban az esetben követelheti a munkáltatótól, ha bizonyítja, hogy a szabadság kivételének akadálya volt [BH 1999.476]. Ilyen akadályozó körülményként merülhet fel például, ha a munkáltató kifejezett utasítása vagy a munka mennyisége nem tette lehetővé, hogy a vezető az őt megillető szabadságát kivegye. A Kúria megállapította, hogy a Legfelsőbb Bíróság döntésében foglaltak az új jogszabályi környezetben is irányadók. Ilyenkor – tehát ha a vezető munkavállaló saját maga dönt a munkaideje beosztásáról – pl. a főszabály szerinti irányadó kötetlen munkarend okán – és szabadsága igénybevételéről – egy esetleges jogvita esetén nem a munkáltatót terheli a bizonyítás a szabadság kiadása vonatkozásában, hanem a munkavállalónak kell igazolnia, hogy szabadságának kivételében akadályoztatva volt [EH 2018.07.M19 (Kúria Mfv.II.10.059/2017.)].

Ebből adódóan, ha a vezető állású munkavállaló saját felelőssége a szabadság kivétele, és abban nem volt akadályoztatva, a munkaviszonya megszűnése esetén a korábbi években esedékes, de ki nem vett szabadságnapok nem vonandók automatikusan a szabadságmegváltás körébe: a bírói gyakorlat fényében – eltérő megállapodás hiányában – legfeljebb a megszűnés évében esedékes, arányos szabadság pénzbeli megváltására tarthat igényt a vezető munkavállaló. Amennyiben viszont a vezető állású munkavállaló sem maga veszi ki a szabadságát, hanem azt a munkáltató adja ki részére, esetében is a fentebb kifejtett általános szabályok az irányadók.