A sorozat előző részeit itt találja.

Az EU-ban a legtöbb adórendszer tartalmaz progresszivitási elemeket, elsősorban a progresszív személyi jövedelemadózáson és különösen a munkát terhelő adókon keresztül. A progresszivitás többféleképpen alakítható ki, például magasabb jövedelemsávokra magasabb adókulcsok alkalmazásával. E téren jelentős különbségek vannak a tagállamok között – ugyanúgy, mint a munkát terhelő adóék nagyságában. A nettó átlagbért kereső és az átlagbér 50%-át kereső munkavállalók adóéke közötti különbség különösen nagy Franciaországban, Belgiumban és Luxemburgban.

Az adóprogresszió – a teljes adó- és transzferrendszer szintjével együtt – meghatározó tényezője annak, hogy egy adó-juttatási rendszer mennyire képes az újraelosztásra. Emellett az adók utáni jövedelemeloszlás hatással van a vagyonfelhalmozásra is. Bár a vagyon megadóztatásának több módja létezik (például tőkejövedelmek vagy ingatlanok adóztatása), a vagyon jelentős része elkerülheti vagy csak részben érintheti az adóztatást.

Az, hogy biztosítani kell a nagy vagyonnal rendelkező magánszemélyek (HNWI) megfelelő adóztatását, egyre hangsúlyosabbá vált a globális adópolitikai vitákban. A vagyon általánosságban nőtt, de sokkal koncentráltabbá is vált. 1995 és 2023 között az EU népességének alsó 50%-ának átlagos személyes vagyona 76%-kal, a középső 40%-é 98%-kal, míg a felső 10%-é 115%-kal nőtt.

Ennek ellenére a HNWI-k adóköteles jövedelmének jelentős része kicsúszhat az adózási rendszerből, ami csökkenti a méltányosságot és a progresszív adóztatás hatékonyságát.

A nemzetközi adóügyi együttműködés erősítése segíthet annak biztosításában, hogy ez a csoport megfelelő mértékben járuljon hozzá a közterhekhez. A G20 szintjén készült becslések szerint, ha a több mint 1 milliárd USD vagyonnal rendelkező személyeket évente legalább a vagyonuk 2%-ának megfelelő minimumadóra köteleznék, az évente 200–250 milliárd USD bevételt generálhatna.

Felmerül az is, hogy a nettó vagyonadók alkalmas eszközt jelenthetnek a vagyonkoncentráció csökkentésére. A vagyonadók mellett szóló érvek általában az igazságosságra és arra összpontosítanak, hogy a tőkejövedelmek adóztatása helyett elősegíthetik a termelékenyebb eszközök használatát. Ugyanakkor a kritikusok rámutatnak a tőke menekülésének kockázatára, az esetleges vállalkozói aktivitás-visszaesésre és a kockázatvállalási kedv csökkenésére, valamint a magas adminisztratív és megfelelési költségekre.

Az elmúlt évtizedekben a legtöbb EU-tagállam megszüntette a nettó vagyonadót, jelenleg Spanyolország az egyetlen, ahol még létezik ilyen típusú adó.

Az EU-n kívül Norvégia és Svájc alkalmaz nettó vagyonadót.

A kilépési adóztatás (exit taxation) eszközként szolgálhat az adózók mobilitásából fakadó kihívások kezelésére.

A vagyon megadóztatásának egyik lehetséges módja a belőle származó tőkejövedelem adóztatása. A személyes tőkejövedelmekből származó adóbevételek ugyanakkor korlátozottak. A legtöbb EU-tagállam adóztatja a tőkejövedelmet – különösen a tőkenyereségeket –, ám ezeket gyakran elkülönített és alacsonyabb kulcsokkal adóztatják, mint a munkajövedelmet. Az EU-ban a háztartások tőkejövedelméből származó adóbevételek 2023-ban a GDP 0,9%-át tették ki.

A tőkejövedelem adóztatása jelentős eltéréseket mutat az EU-n belül. Egyes országok minden vagy majdnem minden tőkenyereséget adómentessé tesznek, ugyanakkor a bizonyítékok vegyesek arra vonatkozóan, hogy a kedvező adókezelés erősíti-e a gazdasági növekedést.

Az EU-tagállamok különféle nem ismétlődő, vagyonhoz kapcsolódó adókat is alkalmazhatnak. Ezeket csak egyszer, meghatározott eseményekhez vagy tranzakciókhoz kötődően vetik ki, és számos eszközt foglalnak magukban, például az öröklési és ajándékozási adót, kilépési adót, valamint egyéb, nem ismétlődő ingatlanadófajtákat (ezek bevételei szintén a GDP 0,9%-át teszik ki). Öröklési és ajándékozási adó jelenleg 17 tagállamban létezik, míg 6 tagállam 2001 óta eltörölte ezeket. A bevételek GDP-arányosan nagyon csekélyek, ugyanakkor az öröklési és ajándékozási adók kimutathatóan jelentős elosztási hatással bírnak, és hozzájárulnak a generációk közötti egyenlőtlenségek mérsékléséhez.

Az, hogy mindenki méltányosan járuljon hozzá a közterhekhez, megerősítheti az adóigazságosságot és hozzájárulhat a fiskális fenntarthatósághoz is. A közelmúlt előrelépései ellenére továbbra is kihívás az agresszív adótervezés elleni fellépés, különösen a magánszemélyek és a nagy vagyonnal rendelkezők (HNWI) esetében. A HNWI-k többféle eszközt használhatnak – például adóarbitrázst, holdingtársaságokat vagy hasonló struktúrákat – adóterhelésük mérséklésére.

Az adminisztratív együttműködésről szóló irányelvek (DAC) révén az EU-tagállamok olyan mechanizmusokat alkalmazhatnak, mint az automatikus információcsere és a megkeresésre történő információcsere. Ezek lehetővé teszik, hogy az adóhatóságok elegendő információhoz jussanak a lehetséges adóelkerülés vagy agresszív adótervezés megítéléséhez.

A hatékony, progresszív adórendszerek támogatása a szakpolitikai eszköztár részét képezheti, amellyel megalapozható a közkiadások finanszírozása és erősíthetők az EU államháztartásai.

A szerző, Molnár Péter független adótanácsadó.