I. Bevezetés

A vizsgálatunk tárgyát képező MG a Parchetul de pe lângă Judecătoria Rupea, az LV, a CRA, az LCM, az SC Energotehnica SRL Sibiu (a továbbiakban: Energotehnica) részvételével lefolytatott büntetőeljárásban a kérdést előterjesztő brassói ítélőtábla – a Curtea de Apel Brașov – a nemzeti szabályozás által előírt azon eljárási szabály uniós joggal való összhangjával kapcsolatban terjesztett az Európai Bíróság (a továbbiakban: EUB) elé kérdéseket, amely szerint a közigazgatási bíróság azon jogerős ítélete, amely szerint az ügybeni beavatkozás nem minősül „munkahelyi balesetnek”, e bíróság, – azaz a büntetőbíróság – előtt ítélt dolognak minősül, ami akadályát képezi annak, hogy a jelen ügybeni vádlottal, MG‑vel szemben büntetőjogi szankciót, valamint vele és/vagy az Energotehnicával szemben polgári jogi szankciót szabjon ki[2].

Az EUB ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy ilyen tárgyú uniós szabályozás hiányában az egyes tagállamok feladata a tagállamok eljárási autonómiájának elve alapján meghatározni a közigazgatási eljárás és a bírósági eljárás azon szabályait, amelyek célja, hogy biztosítsák a jogalanyok uniós jogból eredő jogainak magas szintű védelmét. E szabályok nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint a belső jogrendből eredő jogok védelme érdekében előírt hasonló jogorvoslatokra vonatkozó szabályok, és nem tehetik a gyakorlatban lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását. Ezenkívül konkrétan az ítélt dolog kérdése kapcsán, a tárgykörre vonatkozó uniós szabályozás hiányában a jogerő elve megvalósításának módjai a tagállamok eljárási autonómiájának elve alapján azok belső jogrendjébe is tartoznak, tiszteletben tartva azonban az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét.

A jelen ügy eddig még nem tárgyalt olyan kérdéseket vetett fel, amelyek a 89/391/EGK irányelv[3] EUB általi értelmezését tették szükségessé, és alkalmat kínáltak az EUB-nak arra, hogy pontosítsa a nemzeti jogorvoslati lehetőségek egymáshoz való viszonyának részletszabályait annak érdekében, hogy az irányelv végrehajtása keretében az uniós jog tényleges érvényesülése elvének tiszteletben tartását az érdekelt felek számára, és különösen a védelemhez való jog betartását biztosítsák.

E kérelmet az MG ellen a jogszabályban előírt munkahelyi biztonsági és egészségvédelmi intézkedések be nem tartása, valamint gondatlanságból elkövetett emberölés miatt indított büntetőeljárás keretében terjesztették elő.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetéséről szóló, 89/391/EGK irányelv 1. cikke (1) és (2) bekezdésének, 5. cikke (1) bekezdésének, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 31. cikke (1) bekezdésének az értelmezésére irányult.

II. Az eset tényállása

A Brassó megyei Szásztyúkos településen 2017. szeptember 5-én történt balesetet követően LV – aki villanyszerelőként dolgozott az Energotehnica SRL társaságnál, és aki egy helyi gazdaságban egy alacsony feszültségű póznáról éppen beavatkozást végzett a kültéri lámpatesten – áramütésben meghalt.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szerint, a munkaszervezéssel MG‑t, – szintén az Energotehnica alkalmazottját – bízták meg a személyzet képzésével, valamint a munkabiztonsági elemek és védőeszközök biztosítására irányuló intézkedések elfogadásával.

A román munkaügyi felügyelet – az Inspecția Muncii – által az Energotehnicával szemben lefolytatott közigazgatási vizsgálati eljárás során a munkaügyi felügyelet a 2019. szeptember 9‑i vizsgálati jegyzőkönyvben a nemzeti szabályozás értelmében vett „munkahelyi balesetet” állapított meg.
Az MG ellen a jogszabályban előírt munkahelyi biztonsági intézkedések be nem tartása és gondatlan emberölés miatt indított büntetőeljárást.

Az Energotehnica közigazgatási pert indított a nagyszebeni törvényszék előtt, és e jegyzőkönyv megsemmisítését kérte.  2021. február 10‑i ítéletével e bíróság az érintett jegyzőkönyvet részben megsemmisítette, és a munkaügyi felügyelet által elfogadott minősítéssel ellentétben megállapította, hogy az ügybeni esemény nem minősül „munkahelyi balesetnek”.

A munkaügyi felügyelet ezen ítélettel szembeni benyújtott fellebbezését a gyulafehérvári ítélőtábla a 2021. június 14‑i ítéletével elutasította.

Az MG ellen indított büntetőeljárásban az eljáró ügyészség 2020. július 31‑i vádirata értelmében a romániai, rupeai elsőfokú bíróság, elé utalták.

A vádirat szerint 2017. szeptember 5‑én 18 óra körül MG utasítást adott a sértett részére az érintett lámpatesten történő beavatkozás elvégzésére anélkül, hogy engedéllyel rendelkező és MG felügyelete alatt álló személy által történő munkahelyi egészségvédelmi és biztonsági intézkedéseket meghozták volna, így a sértett e beavatkozást az áramellátás kikapcsolása és elektromos szigetelő védőkesztyű használata nélkül végezte el.

A sértett jogutódjai e bíróság előtt magánfélként perbe lépet az MG‑vel és az MG‑ért polgári jogi felelősséggel tartozó Energotehnicával szemben is, és az okozott káruk megtérítéséért kérték.

2021. december 24‑i ítéletében a rupeai elsőfokú bíróság MG‑t a büntetőeljárás alól felmentette és a sértett jogutódjai által indított polgári jogi keresetet is elutasította.

Megállapítása szerint egyrészt, észszerű kétség áll fenn a tekintetben, hogy MG adott-e munkautasítást az elhunyt részére, másrészt, hogy az esemény a munkaidő végét követően következett be, következésképpen munkahelyi balesetnek nem minősülhet.

Ezen ítélettel szemben az ügyészség és a sértett jogutódjai fellebbezést nyújtottak a kérdéseket előterjesztő brassói ítélőtáblához. E bíróság rámutatott arra, hogy a román alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlatának fényében értelmezett román jognak megfelelően a közigazgatási bíróság határozata, mivel jogerőre emelkedett, a büntetőbíróságra nézve kötelező.

Az a kérdés, hogy a sértett halálát okozó esemény a munkahelyi biztonságról és egészségvédelemről szóló törvény értelmében vett „munkahelyi balesetnek” minősül‑e, a román büntetőeljárásról szóló törvénykönyv 52. cikke értelmében vett előzetes kérdésnek minősül[4].

Hangsúlyozta, hogy a román alkotmánybíróság 2021. február 17‑i határozatával az ilyen előzetes kérdéseket eldöntő – tág értelemben vett – polgári jogi ítéletek jogerejét abszolút jellegűnek ismerte el. Hozzátéve, hogy kötik a közigazgatási bíróság megállapításai, amely elutasította, hogy a tényállás szerinti eseményt a román jog értelmében vett „munkahelyi balesetnek” minősítse. Az e minősítéshez fűződő jogerő megakadályozza abban, hogy az eljárás alá vont felek büntetőjogi vagy polgári jogi felelősségéről határozzon, mivel e minősítés azon bűncselekmény alkotóeleme, amelyről határoznia kell. További elemként értékelendő, hogy a büntetőeljárásban a közigazgatási bíróság előtt nem hallgatták meg a magánfeleket, mivel a közigazgatási eljárás csak az Energotehnica és a munkaügyi felügyelőség között folyt.

A büntetőjogi vagy polgári jogi felelősség megállapításáról történő határozathozatal ilyen lehetetlensége, – bár a két eljárásban meghallgatott felek nem azonosak, – sértené a munkáltató felelősségének és a munkavállalók védelmének a 89/391 irányelvnek a Charta 31. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 1. cikkének (1) és (2) bekezdésében, valamint 5. cikkének (1) bekezdésében rögzített elvét.

E körülmények között a brassói ítélőtábla eljárását felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesztett az EUB elé.

III. Az ügy értékelése

III.1  Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra várt választ, hogy a 89/391 irányelvnek a Charta 31. cikkével és a tényleges érvényesülés elvével összefüggésben értelmezett 1. cikkének (1) és (2) bekezdését, valamint 5. cikkének (1) bekezdésével ellentétes-e valamely tagállamnak az e tagállam alkotmánybírósága által értelmezett azon szabályozása, amely szerint a közigazgatási bíróság valamely esemény „munkahelyi balesetnek” minősítésére vonatkozó jogerős ítélete a büntetőbíróság előtt ítélt dolognak minősül, amennyiben e szabályozás az ilyen munkahelyi baleset fennállására vonatkozó eljárások egyikében sem teszi lehetővé az ezen eseményt elszenvedő munkavállaló jogutódjainak meghallgatását.

A kérdés kapcsán az EUB emlékeztetett arra, hogy a 89/391 irányelvet az EGK‑Szerződés 118a. cikke – jelenleg módosítást követően az EUMSZ 153. cikk – alapján fogadták el, amelynek értelmében a tagállamok különös figyelmet fordítanak a munkavállalók egészségének és biztonságának javítására, és célként tűzik ki, hogy a fejlődési folyamat fenntartása mellett összehangolják a feltételeket ezen a területen.

Az irányelv 1. cikkének (1) és (2) bekezdése  kimondja, hogy célja a munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetése, és e célból  tűzi ki a foglalkozási kockázatok megelőzését, a biztonság és az egészség védelmét, a kockázati és baleseti tényezők kiküszöbölését, a munkavállalók és képviselőik nemzeti jogszabályoknak, illetve gyakorlatnak megfelelő tájékoztatását, a velük folytatott konzultációt, kiegyensúlyozott részvételüket és oktatásukat érintő általános elveket, továbbá általános iránymutatásokat tartalmaz az említett elvek végrehajtására.

Az EUB állandó ítélkezési gyakorlata szerint a közte és a nemzeti bíróságok között az EUMSZ 267. cikkel bevezetett együttműködési eljárás keretében feladata, hogy a nemzeti bíróságnak az előtte folyamatban lévő ügy eldöntéséhez hasznos választ adjon[5]. Ehhez a nemzeti bíróság által szolgáltatott információk összessége, és különösen az előzetes döntéshozatalra utalás indokolása alapján meghatározhatja az uniós jog azon elemeit, amelyeknek az értelmezése az eljárás tárgyára figyelemmel szükséges. Ezt meghaladóan arra is kényszerülhet, hogy olyan uniós jogi normákat vegyen figyelembe, amelyekre a nemzeti bíróság a kérdése megfogalmazásában nem hivatkozott[6].

Ebből következően jelen ügyben megállapította, hogy a Charta 47. cikkében biztosított hatékony bírói jogvédelemhez való jog az előterjesztett kérdések megválaszolása szempontjából is releváns[7].

Válaszában elsősorban figyelmünkbe idézte, hogy a 89/391 irányelvet illetően az 1. cikkének az ezen irányelv tizedik preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett (1) bekezdéséből kitűnik, hogy annak célja a munkavállalók a magasabb szintű védelem biztosítása érdekében a munkahelyi biztonságuk és egészségvédelmük javítását ösztönző megelőző intézkedések bevezetése.

Az irányelv, 1. cikkének (2) bekezdése többek között a foglalkozási kockázatok megelőzésére, a biztonság és az egészség védelmére, a kockázati és baleseti tényezők kiküszöbölésére vonatkozó általános elveket, valamint ezen elvek végrehajtásának általános irányvonalait pontosítja.

A továbbiakban 4. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a munkáltatókat, a munkavállalókat és a munkavállalók képviselőit az ezen irányelv végrehajtásához szükséges jogszabályoknak vessék alá, a (2) bekezdése pedig azt, hogy a tagállamok különösen megfelelő ellenőrzést és felügyeletet biztosítanak.  A 89/391 irányelv 5. cikkének (1) bekezdése azt is előírja, hogy a munkáltató kötelezettsége a munkavállalók biztonságának és egészségvédelmének biztosítása minden, a munkával kapcsolatos szempontból kötelező. Kimondja továbbá, hogy a munkavállalók biztonságát és egészségvédelmét minden, a munkával kapcsolatos szempontból a munkáltató köteles biztosítani.

Amint azt az EUB már korábbi ítéletében pontosította, ez a rendelkezés a munkáltatót arra kötelezi, hogy biztonságos munkakörülményeket biztosítson a munkavállalók részére, amelynek tartalmát ezen irányelv 6–12. cikke, valamint számos egyedi irányelv pontosítja, amelyek bizonyos termelési ágazatokban elfogadandó megelőző intézkedéseket írnak elő. Megítélése szerint azonban ez a rendelkezés csak a munkáltatót terhelő általános biztonsági kötelezettség megállapítására szorítkozik, anélkül, hogy e felelősség bármilyen formájáról szót ejtene[8].

Az ügyben eljáró főtanácsnok megítélése szerint[9]  a 89/391 irányelv szövegéből kitűnik, hogy bár az a munkáltató felelősségének elvére hivatkozik, és a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmével kapcsolatos általános jellegű kötelezettségeket állapít meg azonban az összes munkával kapcsolatos szempontból, nem tartalmaz semmilyen különös rendelkezést a tagállamok által az e kötelezettségeket nem teljesítő munkáltatókkal szemben alkalmazott szankciókra vonatkozóan. Megállapítása szerint, az uniós jogalkotó több, a 89/391 irányelv 16. cikke (1) bekezdésének[10] értelmében vett egyedi irányelvet elfogadott, többek között a 89/654/EGK irányelv, a 89/656/EGK irányelvet, valamint a 2009/104/EK irányelvet[11]. Ugyanakkor ezek az irányelvek sem tartalmaznak konkrét rendelkezéseket az olyan munkáltatókkal szemben alkalmazandó szankciókat illetően, amelyek nem biztosították a munkavállalók munkahelyi biztonságát és egészségvédelmét[12]. Bár a 89/391 irányelv a munkáltató felelősségének elvére hivatkozik, – és a munkavállalók biztonságának és egészségének minden, a munkával kapcsolatos szempontból való védelmével kapcsolatos általános jellegű kötelezettségeket állapít meg, – nem tartalmaz semmilyen különös rendelkezést az e kötelezettségeknek eleget nem tévő munkáltató felelősségének megállapítására irányuló keresetek eljárási szabályaira vonatkozóan.

Ehhez hasonlóan, az előterjesztő bíróság által e kérdésében hivatkozott a Charta 31. cikke, mely az (1) bekezdésében előírja, hogy „[m]inden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez”, ugyanakkor nem tartalmaz pontosításokat azon jogorvoslatok vonatkozásában, amelyeket abban az esetben kell igénybe venni, ha a munkavállalók biztonságának és egészségének védelme nem biztosított.

A jelen ügy tárgyát képező olyan beavatkozást illetően, amelynek a „munkahelyi balesetként” való minősítése a Charta hivatkozott 34. cikkének (1) bekezdése értelmében az Unió elismeri és tiszteletben tartja a szociális biztonsági ellátásokra és szociális szolgáltatásokra való jogosultságot, amelyek védelmet nyújtanak többek között a munkahelyi baleset esetén. Ezzel szemben az uniós jog jelenleg nem szabályozza a valamely esemény „munkahelyi balesetnek” minősítését lehetővé tevő kritériumokat, az ilyen balesetet követően a munkáltatóval szemben alkalmazandó szankciókat, és a károsultnak nyújtandó kártérítés meghatározásának módjait sem. A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság a nemzeti szabályozás által előírt azon eljárási szabály uniós joggal való összhangjával kapcsolatban fogalmazott meg kérdést, amely szerint a közigazgatási bíróság jogerős ítélete, amely szerint a szóban forgó beavatkozás nem minősül „munkahelyi balesetnek”, e bíróság, azaz a büntetőbíróság előtt ítélt dolognak minősül, ami megakadályozza abban, hogy MG‑vel szemben büntetőjogi szankciót, valamint vele és/vagy az Energotehnicával szemben polgári jogi szankciót szabjon ki[13].

Mivel az uniós jog nem harmonizálta a  89/391 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében és 5. cikkének (1) bekezdésében foglalt követelmények be nem tartása esetén a munkáltató felelősségének megállapítására alkalmazandó eljárásokat, ezért azok az eljárási autonómiájuk elve értelmében az egyes tagállamok belső jogrendjébe tartoznak azzal a feltétellel azonban, hogy nem lehetnek kedvezőtlenebbek a belső jog hatálya alá tartozó hasonló jellegű esetekre vonatkozókhoz képest  az egyenértékűség elvére, –  és nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jog által biztosított jogok gyakorlását  a tényleges érvényesülés elvére tekintettel[14].

Az EUB korábbi ítélete szerint a tárgykörre vonatkozó uniós szabályozás hiányában a jogerő elve megvalósításának módjai is a tagállamok eljárási autonómiájának elve alapján azok belső jogrendjébe tartoznak, tiszteletben tartva azonban az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét[15]. Különösen, amikor a tagállamok az azon jogorvoslatokra vonatkozó eljárási szabályokat meghatározzák, amelyek a 89/391 irányelvvel biztosított jogok védelmének garantálására irányulnak, biztosítaniuk kell a Charta 47. cikkében szereplő, hatékony jogorvoslathoz és pártatlan bírósági eljáráshoz való jog tiszteletben tartását, amely a hatékony bírói jogvédelem elvének megerősítését képezi. Így biztosítaniuk kell, hogy az ezen irányelvben előírt kötelezettségek megsértése okán fennálló jogorvoslatok gyakorlásának konkrét módjai ne érintsék aránytalanul a Charta 47. cikkében rögzített a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz való jogot[16]. E jog különböző elemekből tevődik össze, amelyek között szerepel többek között a meghallgatáshoz való jog.

E tekintetben az EUB korábbi ítéletében már úgy ítélte meg, hogy sértené a hatékony bírósági jogorvoslathoz való alapvető jogot, ha valamely bírósági határozat olyan tényeken vagy iratokon alapulna, amelyekről maguk a felek vagy a felek valamelyike nem szerezhetett tudomást, és amelyekről ezáltal álláspontjukat sem adhatták elő[17].

Amennyiben a büntetőbíróságot a vádlottnak felrótt cselekményekből eredő polgári jogi felelősség tárgyában hívják fel, sérülne az ilyen felelősséget érvényesítő felek meghallgatáshoz való joga, ha lehetetlen lenne számukra, hogy állást foglaljanak az ezen felelősség megállapításához szükséges feltételről azelőtt, hogy az eljáró bíróság e feltételt jogerősen elbírálná.  Ezzel szemben, amennyiben a felek rendelkeztek ilyen jogokkal, és különösen ténylegesen előadhatták érveiket, nem bír jelentőséggel az a tény, hogy e jogukkal nem éltek.

A jelen ügy a büntetőjogi és polgári jogi szankciók kiszabásának lehetőségére vonatkozik, az ítélt dolog elvével összefüggésben, mivel a közigazgatási bíróság már megállapította, hogy a szóban forgó beavatkozás nem minősíthető „munkahelyi balesetnek”. E tekintetben „a polgári eljárás a büntető eljáráshoz van kötve” elv alkalmazása arra kötelezi a polgári bíróságot, hogy amikor ugyanazon tények alapján polgári és büntetőeljárás is indul, a jogerős büntető ítélet meghozataláig az eljárását függessze fel. A jelen esetben a román jog az ellenkező elvet alkalmazza, vagyis azt, hogy a büntető eljárás van a polgári eljáráshoz kötve. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból ugyanis kitűnik, hogy a jelen ügyben a közigazgatási bíróság a büntetőbíróság jogerős határozatának meghozataláig felfüggeszthette volna az eljárást, de az ilyen felfüggesztés fakultatív a közigazgatási bíróság számára, ami a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv 52. cikke (3) bekezdésének alkalmazását vonja maga után, amely szerint a büntetőbíróság előtti előzetes kérdésben a nem büntetőeljárásban hozott jogerős ítéletek a büntetőbíróság előtt ítélt dolognak minősülnek[18].

E tekintetben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból nem tűnik ki egyértelműen, hogy a magánfeleknek tényleges lehetőségük volt‑e arra, hogy a közigazgatási bíróság előtt fellépjenek, többek között annak érdekében, hogy bizonyítékokkal szolgáljanak a szóban forgó beavatkozás „munkahelyi balesetnek” való minősítése alátámasztására.

Ezért ebben az esetben, a magánfelek számára garantálni kell, hogy a büntetőbíróság előtt olyan új bizonyítékokat terjeszthessenek elő, amelyeket a közigazgatási bíróság előtt nem lehetett megvitatni, különösen a szóban forgó beavatkozás „munkahelyi balesetként” való minősítésének kérdését illetően.

A közigazgatási bíróság jogerős ítélete e körülmények között ezért nem minősülhet ítélt dolognak a büntetőbíróság előtt. E bíróságnak lehetőséget kell biztosítania a magánfelek számára, hogy fellépjenek előtte, még akkor is ha végső soron ez a helyzet nehezen egyeztethető össze a jogbiztonság elvének tiszteletben tartásával, mivel az ilyen beavatkozás a közigazgatási és a büntetőbíróságok közötti egymásnak ellentmondó ítéletekhez vezethet. Amennyiben ez az eset áll fenn, az érintett tagállam feladata, hogy a számára legmegfelelőbbnek tűnő eljárási mechanizmusokat megválassza annak érdekében, hogy lehetővé tegye az ilyen egymásnak ellentmondó ítéletek összeegyeztetését[19].

Az EUB megállapítása szerint jelen ügyben a nemzeti bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a büntető bíróság előtti eljárásban a sértett magánfélként szereplő jogutódjai jogosultak voltak‑e arra, hogy a közigazgatási bíróság előtt meghallgassák őket, különösen az ügybeni esemény „munkahelyi balesetnek” való minősítését illetően[20].

III.2. Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra várt választ, hogy az uniós jog elsőbbségének elvét úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes-e valamely tagállam azon szabályozása, amelynek értelmében a nemzeti rendes bíróságok a tagjaikkal szemben indított fegyelmi eljárás terhe mellett mellőzhetik csak hivatalból az e tagállam alkotmánybírósága határozatainak alkalmazását, jóllehet e bíróságok az EUB által adott értelmezésre tekintettel úgy vélik, hogy e határozatok sértik a jogalanyok 89/391 irányelvből eredő jogait.

Az EUB válaszában mindenek előtt felhívta a figyelmet arra, hogy korábbi ítéletében már rögzítette, hogy annak a nemzeti bíróságnak, amely korábban már élt az EUMSZ 267. cikk második bekezdésében részére biztosított lehetőséggel, adott esetben figyelmen kívül kell hagynia a felsőbb szintű nemzeti bíróság megállapításait, ha úgy ítéli meg, hogy az EU által adott értelmezésre figyelemmel azok nem felelnek meg az uniós jognak, adott esetben eltekintve az őt arra kötelező nemzeti szabály alkalmazásától, hogy feleljen meg e felsőbb szintű bíróság határozatainak Ez a megoldás alkalmazandó akkor is, amikor valamely rendes bíróságot a nemzeti eljárásjog szabálya alapján a nemzeti alkotmánybíróság olyan határozata köti, amelyet az uniós joggal ellentétesnek tart [21].

Továbbá emlékeztetett arra is, hogy az uniós joggal összhangban álló értelmezés elve megköveteli, hogy a nemzeti bíróságok hatáskörük keretei között tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a belső jog egészére tekintettel és a belső jogban elismert értelmezési módszerek alkalmazásával biztosítsák a szóban forgó irányelv teljes érvényesülését, és annak céljával összhangban álló eredményre jussanak. Az ilyen értelmezés követelménye többek között a nemzeti bíróságok azon kötelezettségével jár, hogy adott esetben módosítaniuk kell az állandó ítélkezési gyakorlatot, amennyiben az a belső jognak valamely irányelv céljaival összeegyeztethetetlen értelmezésén alapul[22].

A nemzeti bíró esetleges fegyelmi felelősségének megállapítását illetően megállapította, hogy az uniós joggal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás vagy gyakorlat, amely szerint a nemzeti alkotmánybíróság határozatainak a nemzeti rendes bíróságok bírái általi bármilyen figyelmen kívül hagyása e bírák fegyelmi felelősségét megalapozhatja [23].

Rögzítette továbbá, hogy a bíróságok függetlenségének védelme többek között nem járhat azzal a következménnyel, hogy teljes mértékben kizárja, hogy e bírák fegyelmi felelőssége bizonyos, egészen kivételesesetekben az általuk elfogadott olyan határozatokból eredhessen, mint a bírák súlyos és teljes mértékben nem kimenthető magatartása E függetlenség megőrzése érdekében alapvető fontosságú, hogy az érintett rendes bíráknak ne kelljen fegyelmi eljárással, illetve szankciókkal számolniuk amiatt, hogy az EUMSZ 267. cikk alapján éltek az EUB-hoz fordulás kizárólagos hatáskörükbe tartozó lehetőségével[24].

IV. Az Európai Bíróság ítélete

Az Európai Bíróság határozata szerint:

1)      A munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetéséről szóló, 1989. június 12‑i 89/391/EGK tanácsi irányelvnek a tényleges érvényesülés elvével és az Európai Unió Alapjogi Charta 47. cikkével összefüggésben értelmezett 1. cikkének (1) és (2) bekezdését, valamint 5. cikkének (1) bekezdésével ellentétes valamely tagállamnak az e tagállam alkotmánybírósága által értelmezett azon szabályozása, amely szerint a közigazgatási bíróság valamely esemény „munkahelyi balesetnek” minősítésére vonatkozó jogerős ítélete a vádlottnak felrótt cselekményekből eredő polgári jogi felelősség megállapítására hivatott büntetőbíróság előtt ítélt dolognak minősül, amennyiben e szabályozás az ilyen munkahelyi baleset fennállására vonatkozó eljárások egyikében sem teszi lehetővé az ezen eseményt elszenvedő munkavállaló jogutódjainak meghallgatását.

2)      Az uniós jog elsőbbségének elvével ellentétes valamely tagállam azon szabályozása, amelynek értelmében a nemzeti rendes bíróságok a tagjaikkal szemben indított fegyelmi eljárás terhe mellett mellőzhetik csak hivatalból e tagállam alkotmánybírósága határozatainak alkalmazását, jóllehet e bíróságok a Bíróság által adott értelmezésre tekintettel úgy vélik, hogy e határozatok sértik a jogalanyok 89/391 irányelvből eredő jogait.

Források:

[1]2024. szeptember 26-i az MG ellen folytatott, a Parchetul de pe lângă Judecătoria Rupea, az LV, a CRA, az LCM, az SC Energotehnica SRL Sibiu részvételével fefolytatott büntetőeljárásban C‑792/22. sz. ügyben Ítélet ECLI:EU:C:2024:788 (a továbbiakban: Ítélet)

[2] Athanasios Rantos főtanácsnoknak a C‑792/22. sz. ügyben tett indítványa (a továbbiakban: Indítvány) 42. pont.

[3] A Tanács 89/391/EGK irányelve (1989. június 12) a munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetéséről

[4]  A román büntetőeljárásról szóló törvénykönyv, – a Codul de procedură penală () 52. cikke az (1) és a (2) bekezdésének előírása szerint:

„(1)      A büntetőbíróság hatáskörrel rendelkezik az ügy elbírálását megelőző bármely kérdés elbírálására, még akkor is, ha ez a kérdés jellegénél fogva egy másik bíróság hatáskörébe tartozik, kivéve azokat a helyzeteket, amelyekben nem az igazságügyi hatóságok rendelkeznek hatáskörrel.

(2)      Az előzetes kérdést a büntetőbíróság bírálja el az azon tárgykörre vonatkozó szabályokkal és bizonyítási eszközökkel összhangban, amelyhez ez a kérdés tartozik.”

[5] 2024. június 13‑i Dyrektor Izby Administracji Skarbowej w Bydgoszczy [Tényleges energiadíj] ítélet, C‑266/23, EU:C:2024:506, 22. pont.

[6]  2024. április 25‑i PAN Europe [Closer] ítélet, C‑308/22, EU:C:2024:350, 86. pont.

[7] A Charta 47. cikke: A hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jog

Mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az e cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz.

Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja. Mindenkinek biztosítani kell a lehetőséget tanácsadás, védelem és képviselet igénybevételéhez. Azoknak, akik nem rendelkeznek elégséges pénzeszközökkel, költségmentességet kell biztosítani, amennyiben az igazságszolgáltatás hatékony igénybevételéhez erre szükség van.

[8] 2007. június 14‑i Bizottság kontra Egyesült Királyság C‑127/05 ítélet, EU:C:2007:338 41, 42. pont.

[9] Indítvány 39. pont.

[10] E rendelkezés szerint: „[a] Tanács a Szerződés 118a. cikke alapján a Bizottság javaslatára egyedi irányelveket fogad el, többek között a mellékletben felsorolt területeken.”

[11] A munkahelyi biztonsági és egészségvédelmi minimumkövetelményekről szóló, 1989. november 30‑i tanácsi irányelv (első egyedi irányelv a 89/391/EGK irányelv 16. cikkének (1) bekezdése szerint.   A munkavállalók által a munkájuk során használt egyéni védőeszközök egészségvédelmi és biztonsági minimumkövetelményeiről szóló, 1989. november 30‑i tanácsi irányelv (harmadik egyedi irányelv a 89/391/EGK irányelv 16. cikkének (1) bekezdése értelmében.  A munkavállalók által a munkájuk során használt munkaeszközök biztonsági és egészségvédelmi minimumkövetelményeiről szóló, 2009. szeptember 16‑i európai parlamenti és tanácsi irányelv (második egyedi irányelv a 89/391/EGK irányelv 16. cikkének (1) bekezdése előírásában.

[12]  Ellentétben a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló, 2000. november 27‑i 2000/78/EK tanácsi irányelvvel, amelynek 17. cikke kimondja, hogy „[a] tagállamok meghatározzák az irányelv következtében elfogadott nemzeti rendelkezések megsértése esetén alkalmazandó szankciókat, és minden szükséges intézkedést megtesznek annak biztosítására, hogy azokat alkalmazzák. A szankciónak, amely állhat az áldozat részére fizetendő kártérítésből, hatékonynak, arányosnak és visszatartó erejűnek kell lennie.”

[13] Indítvány 40, 41. pont.

[14] 2024. április 11‑i Air Europa Líneas Aéreas ítélet, C‑173/23, EU:C:2024:295, 31. pont.

[15] 2018. október 24‑i XC és társai ítélet, C‑234/17, EU:C:2018:853, 21. pont.

[16] 2023. január 12‑i Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság ítélet, C‑132/21, EU:C:2023:2, 50. és 51. pont.

[17] 2024. április 25‑i NW és PQ [Minősített információk] ítélet, C‑420/22 és C‑528/22, EU:C:2024:344, 106. pont.

[18] Indítvány 27. pont.

[19] Indítvány 53. pont.

[20] Ítélet 58. pont.

17 2022. február 22‑i RS [Az alkotmánybíróság ítéleteinek hatása] ítélet, C‑430/21, EU:C:2022:99, 75, 76. pont.

[22]  2018. november 6‑i Max‑Planck‑Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften ítélet, C‑684/16, EU:C:2018:874, 59. és 60. pont.

[23] RS ítélet, 87. pont.

[24] RS ítélet, 83–85. pont.

A cikk a Wolters Kluwer Hungary Kft. termékeire/szolgáltatásaira vonatkozó reklámot tartalmaz.